LÉT és létezés

Érdekes, egyesek számára sokkoló tanulmány látott napvilágot a minap, nagyon röviden összegezve: javarészt a jelen szociális hálóra költött milliárdok átcsoportosításával, na és azért persze némi egyéb támogatással fűszerezve minden a magyar állam területén élő magyar állampolgár alanyi jogon jutna szociális juttatáshoz: a gyermekek 25 a felnőttek 50 a várandós anyák 75 ezer Ft/hónap összegben.

A részletes tanulmány itt található:  LÉT

Erről a tanulmányról nem akarok és nem is tudok komoly véleményt mondani, talán csak annyit: túlmutat azon az alantas pártpolitikán, amit bal és jobboldali erők pro és kontra felvonultatnak a témában. Hogy mégis mért foglalkozom vele? Mert a nemzet szociális helyzete olyan tragikus, olyan sokan élnek a nyomor szintjén, hogy valóban tenni kell valamit. Lássuk az Új Idők Alföldjének árnyoldalait: két mélyszegénységben élő családról mesélnék – röviden.

 1.

Az egyik család, akiket jobbára tanácsaimmal de amikor tehetem, szerény anyagiakkal is támogatok, Cegléden él. A központtól alig egy kilométerre, egy cigánytelep közepén. Lepusztult földszintes romházak, egyik-másik lakatlan, de a többségében kisebb nagyobb családok nyomorognak, általában mindenféle munkalehetőség híján. A család két gyermeket nevelt, mikor megismertem őket, még gondozták őket. Az én segítségem akkor már kevés volt. Az óvodában feljelentették a házaspárt, a gyámügyes szakember kiszállt és úgy döntött, a gyerekek itt veszélyeztetve vannak, így hát állami gondoskodásba kell, hogy kerüljenek. Lehet, hogy akkor éppen mélyponton voltak, nem tudom. Annyit azonban el tudok mondani: azóta ahányszor meglátogattam őket, a lakásban mindig rend volt, meleg és tisztaság. A szülők nem isznak, nem dohányoznak. Hogy a gyermekeiktől az állam megszabadította őket, az identitásukat és a pénzecskéjüket is elveszítették. A férfi 22 ezer Forintot kap, az asszony, mivel leszázalékolt, 11 ezret, havonta. Mióta családi pótlék már nincs, nem tudják fizetni a számláikat, csak idő kérdése, hogy a nyomortanyáról is kiköltöztessék őket és hajléktalanokká váljanak.

2.

A másik családot régóta ismerem. Az apa egyedül maradt öt apró gyermekével. De ő valahogy mindig élelmes volt, vigyázott arra, hogy a családot egybetartsa. Időről időre másik asszonyhoz sodródott, másik házba költözött, és talán szerencséje is volt, a gyerekek, akiket nagy szeretettel nevel, nála maradhattak, sőt meg is szaporodtak… Legutóbb elmentem hozzájuk, ruhákat, édességet vittem, egy Nagykőrös környéki tanyán találtam őket. Az ingatlant három család bérli, az egyetlen döngölt földes szobában megszámlálhatatlanul sok gyermek törekedett felém, plusz ült ott egy román férfi is, aki csak vigyorgott barátságosan. Belépve melegnek tűnt, de aztán láttam, hogy a gyerekek mind kabátban vannak. Fűtés van, de a rossz szigetelés miatt a meleg azonnal távozik. Konyha az előtérben, fürdőszoba nincs. Elképesztő körülmények a létezés peremén. A családfő most bekapcsolódhatott a közmunkaprogramba, úgyhogy legalább a tanfolyam ideje alatt a további lét biztosított.

Az első családot inkább élelmiszerrel, a másodikat ruhával, cipővel iparkodom segíteni. És ami a legfontosabb – és ezért írom ezt a cikket: a jelenléttel. Tanáccsal, bíztatással, néhány gondolattal, egy olyan ember karnyújtásával, akit a Sors véletlenszerűen náluknál valamivel biztosabb alapokra helyezett.

 

 

És ezt szeretném tanácsolni minden alföldlakónak, sőt minden magyar embernek: Akinek valamiért valamivel több jutott, nyújtsa a kezét lefelé, szerény anyagi eszközökkel és sok szeretettel próbáljon segíteni a szenvedőknek. Vannak elegen, bár róluk nem szívesen beszél a média, sőt egyik politikai oldal sem, mivel nem szavazóképesek, mi ne dugjuk a földbe a fejünket és ne feledkezzünk meg róluk! Ha lehet, személyesen támogassunk néhány családot, ne féljünk felderíteni az otthonokat, mert aki még nem tapasztalta, el sem hiszi, hogy hol élünk és milyen is ez a mai Alföld és a mai Magyarország! De akinek nincs módja, ideje, energiája, bátorsága a személyes segítségnyújtásra, az bízza a szakemberre. Lehetőleg olyan alapítványra, segélyszervezetre, akik közvetlenül végeznek terepmunkát.

 

A LÉT-ből valószínűleg semmi sem lesz. De létezni akkor is kell, méghozzá emberhez méltóan.